1. Again

Sziasztok! Több, mint egy hónapja tettem közzé a prológust, de nem volt nagyon ötletem, sem időm, így csak most hoztam meg az első részt, ami nem lett túl hosszú és érdekes sem. De ígérem, máskor nem kell ennyit várni, igyekszem legalább heti egy részt hozni, és hamarosan a történet is beindul! Na, nem is húzom tovább az időt, jó olvasást! Laura x

Reggel izgatottan keltem, ahogy felültem, megnéztem az időt. Hét óra. Anyáék dél körül jönnek haza. Már két hete távol voltak. Attól függetlenül, hogy nem sok időt töltünk együtt, hiányoztak. Még kicsit fetrengtem az ágyamban, de nem tudtam nyugodtan lustálkodni, vártam a szüleim érkezését. Úgy döntöttem rendbe teszem magam. A fürdőszobába indultam, ahol először arcot és fogat mostam. Ezután utam a ruhásszekrényemhez vezetett, ahonnan kivettem egy fekete nadrágot, hozzá pedig egy fehér ujjatlan felsőt, majd megfésülködtem és kivasaltam a hajam. Feltettem egy halvány sminket és már kész is voltam. A délelőtt folyamán olvastam és gépeztem, aztán nekiálltam, hogy csináljak egy kis ebédet anyáéknak. Mire mindennel elkészültem, már bármelyik pillanatban betoppanhattak. Az ablakhoz léptem és kinéztem, hátha látom a kocsijukat, amint behajt a díszes kapun. De a környék üres volt, még nem voltak itt. Ekkor megcsörrent a telefon. Felvettem és anya ismerős hangját hallottam benne.
- Szia Hollie! Figyelj, rettentően sajnáljuk, de ma mégsem tudunk menni, közbejött valami. El kell utaznunk még egy hónapra. Tényleg nagyon szerettünk volna hazamenni, de ez halaszthatatlan.
Csalódott voltam a hír hallatán. Bár miért is csodálkozom? Nem ez volt az első eset, hogy lemondtak egy programot, vagy éppen nem jöttek haza amikor vártuk őket. Már készültem, hogy elköszönjek, de úgy tűnt, anya még szeretne valamit.
- Sajnáljuk, hogy ennyit vagyunk távol, tényleg. Viszont valamiből meg kell élnünk. Ha nem dolgoznánk, nem lennének ilyen ruháitok, nem lenne mit ennünk...De ezt te is tudod. 
Persze, tudtam. Tudom, hogy azért utaznak el ilyen sokszor, hogy pénzt keressenek, és mindent megadhassanak nekünk. Lehet, hogy a legújabb és legdrágább ruhákat hordjuk a testvéremmel, de mindez teljesen hidegen hagy, ha közben nem találkozom a szüleimmel. Persze, már 21 éves vagyok, így nem szorulok rá, hogy velem töltsék az egész napot. De fiatalabb koromban, gyerekként nagyon megviselt, hogy alig láttam őket. Mindig más vigyázott rám, hol a rokonaimat kérték meg, hol felbéreltek valakit. És Candy most ugyanezt éli át. Bár ahogy látom, ő jobban tűri a helyzetet, ugyanis szeret költekezni, és sokkal felszínesebb, mint én. De neki sem jó így.
- Oké, hát akkor szi... - kezdtem elbúcszni
- Várj, még akarok mondani valamit! - szakított félbe.
- Igen?
- Emlékszel apád testvérére, Julie nénire?
- Hát, tekintettel arra, hogy vagy 10 éve láttam utoljára, nem ismerném fel, ha szembejönne velem az utcán. De persze, tudom ki ő.
- Remek. Na. Szóval nemrég vett egy nyaralót, talán Hawaii-n ha jól emlékszem. Apátok épp ma beszélt vele telefonon, ő pedig megjegyezte, hogy milyen rég látott már titeket. Aztán felvetette, hogy mi lenne, ha ott töltenétek vele egy hónapot. Legalább jobban megismernétek őt. Ja, és lehet, hogy még megy pár ismerőse, hátha lesznek fiatalabbak és szereztek pár barátot! - magyarázta lelkesen.
- Persze, benne vagyok, biztos Candy-nek is tetszik majd az ötlet. Mikor mennénk?
- Úgy gondolta, hogy július elsején menjetek, aztán augusztusban gyertek haza.
- Anya, június 28. van.
- Tudom, már postáztuk a repülőjegyeket, nemsokára megkapjátok őket.
- Oké, akkor elmondom Candy-nek.
- Rendeben. Még egyszer nagyon sajnáljuk! Szeretünk, szia!
- Szia! - raktam le a telefont. Kissé csalódott voltam, de kíváncsi voltam, milyen lesz Hawaii. Léptek zajára lettem figyelmes, így megfordultam, és láttam, hogy a 15 éves húgom ugrándozik le a lépcsőn. Kényelmes, mégis csinos ruhát viselt, szőke, derékig érő haja pedig az egész hátát beborította. 
- Anyuék voltak azok? - kérdezte izgatottan.
- Igen. Candy, figyelj...valami közbejött nekik,  mégsem tudnak eljönni.
Hideg zuhanyként érte őt a hír, láttam rajta, hogy ő is csalódott.
- Mindegy, nem ez az első alkalom, nem? Máskor is csináltak már ilyet - mondta halkan.
- De van egy jó hírem is - próbáltam feldobni. Elmeséltem neki, amit anya mondott.
- Hawaii? De király, mindig el akartam menni! Megyek pakolni!
- Candy, csak napok múlva megyünk - nevettem el magam, ő pedig csak legyintett, és indult készülődni.

Prológus

Mindenki eljátszott már a gondolattal, hogy milyen lehet gazdagnak lenni. Az emberek azt hiszik, ez jó dolog. Bármit megvehetnek, ami megtetszik nekik, ha akarják, 5 sportkocsi állhat a garázsban, de saját edzőtermet is berendezhetnek, ha úgy tartja kedvük. Ők nem értik, hogy a pénz nem minden. Mondom ezt én, akinek a szülei gazdagok, és még dolgoznom sem kell, mert anya és apa nem akarják. Szívesen vállalnék munkát, de ahányszor szóba hozom, rögtön leszavaznak, miszerint ez felesleges, ugyanis a családi vagyon bőven elég a megélhetésünkhöz. Egy hatalmas villában élünk, jó nagy kerttel és medencével. Tíz hálószoba, négy fürdőszoba, egy tágas nappali. Mindenki, akit ismerek, azt hiszi, tökéletes életünk van. Mindent megkapunk és még csak tennünk sem kell érte semmit. De hiába van sok pénzünk és szép házunk, anyáék folyton távol vannak, egyik üzleti útról a másikra rohannak, alig találkoznak velünk. Nem egyszer fordult már elő, hogy nem jelentek meg a szülinapomon, csupán postán küldtek egy képeslapot meg 200 dollárt. Hiányzott nekünk a törődés, az együtt töltök percek. Mindig is irigykedve figyeltem azokat, akik talán nem rendelkeztek olyan bankszámlával, mint mi, de rendszeresen programokat rendeztek a családtagjaikkal. Az a vicces, hogy ők pedig ránk voltak féltékenyek. A húgom, Candy persze nem ilyen szomorú a helyzetünk miatt. Bár ő is ejtett már néhány könnycseppet, amikor apuék nem voltak ott a fontos pillanatokban, ettől függetlenül nagyon élvezte az anyagi helyzetünket. Állandóan vásárolt és már alig várta, hogy végezzen a gimiben, aztán jöhet a jól megérdemelt pihenés. Mivel ő teljesen természetesnek vette, hogy érettségi után nem kell majd dolgoznia. Én viszont már nem akarok így élni.

Hollie Dakers vagyok. Hollie Dakers, akinek hiányzik a családja. Hollie Dakers, aki dolgozni szeretne. Hollie Dakers, aki úgy szeretne élni, mint mindenki más.