Mindenki eljátszott már a gondolattal, hogy milyen lehet
gazdagnak lenni. Az emberek azt hiszik, ez jó dolog. Bármit megvehetnek, ami
megtetszik nekik, ha akarják, 5 sportkocsi állhat a garázsban, de saját
edzőtermet is berendezhetnek, ha úgy tartja kedvük. Ők nem értik, hogy a
pénz nem minden. Mondom ezt én, akinek a szülei gazdagok, és még dolgoznom sem
kell, mert anya és apa nem akarják. Szívesen vállalnék munkát, de ahányszor
szóba hozom, rögtön leszavaznak, miszerint ez felesleges, ugyanis a családi
vagyon bőven elég a megélhetésünkhöz. Egy hatalmas villában élünk, jó nagy kerttel
és medencével. Tíz hálószoba, négy fürdőszoba, egy tágas nappali. Mindenki,
akit ismerek, azt hiszi, tökéletes életünk van. Mindent megkapunk és még csak
tennünk sem kell érte semmit. De hiába van sok pénzünk és szép házunk, anyáék
folyton távol vannak, egyik üzleti útról a másikra rohannak, alig találkoznak
velünk. Nem egyszer fordult már elő, hogy nem jelentek meg a szülinapomon,
csupán postán küldtek egy képeslapot meg 200 dollárt. Hiányzott nekünk a
törődés, az együtt töltök percek. Mindig is irigykedve figyeltem azokat, akik
talán nem rendelkeztek olyan bankszámlával, mint mi, de rendszeresen
programokat rendeztek a családtagjaikkal. Az a vicces, hogy ők pedig ránk
voltak féltékenyek. A húgom, Candy persze nem ilyen szomorú a helyzetünk miatt.
Bár ő is ejtett már néhány könnycseppet, amikor apuék nem voltak ott a fontos pillanatokban, ettől függetlenül nagyon élvezte az anyagi helyzetünket. Állandóan
vásárolt és már alig várta, hogy végezzen a gimiben, aztán jöhet a jól
megérdemelt pihenés. Mivel ő teljesen természetesnek vette, hogy érettségi után
nem kell majd dolgoznia. Én viszont már nem akarok így élni.
Hollie Dakers vagyok. Hollie Dakers, akinek hiányzik a
családja. Hollie Dakers, aki dolgozni szeretne. Hollie Dakers, aki úgy szeretne
élni, mint mindenki más.
